The Short-term Therapy Program Through the Student's Eyes

Rövid terápiás program egyetemista szemmel


2009. november, Magyarózd

Nagy lelkesedéssel, csöppnyi félelemmel és aggódással vágtunk neki a kéthetes Rövid Terápiás Programnak Magyarózdon. Másodéves egyetemisták vagyunk a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munkás Képző Karon Kolozsváron. Azért jelentkeztünk gyakorlatra s jöttünk el a „Gyógyítóra”, mert érdekel a szenvedélybetegekkel való terápiás munka, mert elméleti ismereteinket gyakorlatban is ki akartuk próbálni, ismeretségeket kötni, és legfőképp, hogy „belejöjjünk a szakmába”.

Az RTP november 9-20. között zajlott, 15 résztvevővel, akik között 12 szenvedélybeteg és 3 hozzátartozó volt. Míg egyikünk az alkoholbetegek csoportjában, a másik a hozzátartozói csoportban mint megfigyelő és a csoportfoglalkozásokon aktív tagként vett részt.

A tizenkét nap elméleti szempontból is sokat hozott, de mi inkább a tapasztalatainkat és élményeinket szeretnénk megosztani. A Gyógyító alatt meghökkentő életutakat ismertünk meg. Rájöttünk, hogy bátorság, tudatosság kell ahhoz, hogy bevalljuk, hogy tönkretettük a családunk életét, megbántottuk a szeretteinket, hogy a velük töltött perceket felváltottuk az itallal töltött időre. Lelkierő kell ahhoz, hogy eltökélten akarjuk a változást. Mind a tizenöt személy története egyedi, és valamilyen módon megérintett. Önkéntelenül feltettük a kérdést: Mi képesek lennénk-e rá?

Különleges érzés volt egy aktív, érdeklődő munkaközösségben részese lenni olyan emberi sorstörténeteknek, amelyeket megnézhettünk szakmai nézőpontból és átélhettünk személyes érintettséggel is. A hallottakat átszűrhettük a magunkkal hozott előítéleteinken, amelyek arányosan szűntek meg, váltak semmivé, ahogy nőtt a tiszteletünk azok iránt, akik felvállalták önmagukat, függőségüket. Reménytelen eset márpedig nincs, mondták a „tapasztaltak”, s ezt bizonyították azok a „szabadultak” is, akik eljöttek elmondani a történeteiket, hogy támogassák a többieket.

Úgy éreztük, hogy ez alatt a két hét alatt a lehető legjobb helyen voltunk: olyan munkatársak között, akik meghallgattak, válaszoltak a kérdéseinkre, segítettek, olyan csoportban, ahol hatékonyan lehetett haladni, fejlődni. S mindezt úgy tudták tenni, hogy egyszer sem felejtettünk el hálát adni azért, hogy mindannyian itt lehetünk, és imádkozhatunk egymásért.

Jócsák Angéla és Fazakas Izabella

Posted in Hír.